Persze, hogy bámul, hiszen még nem látott ilyet

Ezzel a mondattal Koppány világította meg számomra a kívülállók egy jellegzetes hozzáállását. Nagyon találó és pont így megáll a helyén a mondat, ha tetszik a lelkünknek, ha nem. 

Az előző részekben láthattuk, hogy egy dolog azzal (meg)birkózni, hogy a gyermekünk valamilyen fogyatékossággal él, de emellett még folyamatosan tanuljuk azt is, hogyan boldoguljunk a környezetünk, tágabb értelemben a társadalom megítélésével: hogyan áll magához a fogyatékos személyhez és mi szülők hogyan érzékeljük és éljük meg a gyermekünk elfogadását vagy el nem fogadását.

Mi úgy érezzük, hogy a társadalmi elfogadás érdekében nekünk kell megtenni az első lépéseket azzal, hogy jelen vagyunk és helyet kérünk a gyerekünknek a társadalomban

Ugyanis nagy különbség van a „szeretnénk, hogy tudják”, „örülnénk, ha tudnák”, esetleg az „elvárjuk, hogy megértsék és tekintettel legyenek rá” valamint a „tényleg tudják (sejtik) és ezért tekintettel tudnak lenni rá” között, ha a kívülállók felé szeretnénk megfogalmazni mit is jelent, hogy valamilyen fogyatékossággal él a gyerekünk.

Ez nem szimpla empátia kérdése, hanem egy olyan közös tudást feltételez az autizmusról, egyéb fogyatékosság természetéről és az azokkal való együttélésről, ami többnyire, a korábbi tapasztalatok híján, hiányzik a kívülállók fejéből. Ezért a bámuló nézést, a nem kedves megjegyzéseket, sőt a beszólást, elsősorban a „nemtudás” számlájára írnám. Amennyiben meg nem értésre találok, mindig eszembe jut, hogy minden kérdést feltehetünk fordítva is: Furcsa a gyerekem? – Nem furcsa, hogy ebben a társadalomban mindenki csak „hibátlan” lehet?

Itt visszakanyarodok a témakör bevezetőjéhez, hogy a társadalmi elfogadás szerintem csak akkor fog előre mozdulni a fogyatékossággal élő gyermekek (és családjaik) irányába, ha jelen vagyunk a társadalomban a gyerekeinkkel úgy, ahogy vannak, bárhol is legyünk. Vannak és lesznek kihívások, de valahol el kell kezdeni. Itt elsősorban a gyerek határait kell ismerni és nem a miénket. De véleményem szerint, ha nehezebb szituációkban azzal reagálunk, hogy legközelebb otthon hagyjuk, abból se ő, se mi, se a környezetünk nem tanul. Ráadásul bizonyos helyeken neki kell jelen lenni nem nekünk, pl. órákig várakoztató rendelések, integrált intézmények.

Elképzelem, hogy együttműködésre és nem versengésre tanítjuk a gyerekeinket

Tovább kellene lépni az integráció kérdésére, de erről csak benyomásaim vannak, mivel Balázsnak nem kell egyedül boldogulnia a kortársai között, mert nem tud. Pedig nagyon fontos témakör lenne, mert az integrációban nevelkedő, fogyatékossággal élő gyerekeknek saját maguknak is (a szüleik támogatásával) meg kell küzdeniük az elfogadtatásukért.

Ilyen szempontból a szegregált oktatás védett közeget jelent Balázsnak, ahol elkerülhető nagyon sok kudarc. Ugyanakkor a mi szempontunkból nem tanulunk túl sokat a beilleszkedésről, az elfogadásról és az elfogadtatásról. A kívülállók számára, pedig amit nem látnak, az nem is létezik; megismerni viszont nem lehet azt, amiről nincs tudomásunk! És ehhez képest hol vagyunk még a közös tapasztalatoktól, a megértéstől és az elfogadástól … ?

Pedig például a mi családunk teljesen „integrált” és így nagyon jól működünk. Ezért gondolom nem csak elvileg, hanem gyakorlatilag is működhetne egy szorosabb együttélés a normál fejlődésű és az eltérő fejlődésű gyerekek között. Csak meg kell találni mindenkinek az értékét, amit hozzáadhat az együttéléshez. És hát miért ne játszhatnának ugyanannak az udvarnak a játszóterén, még ha nem is járnak egy csoportba?

Folyt köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.