Igazából nem is tudom mit fogok erről írni. Csak úgy belevágok, majd csak kijön belőlem valami. Valami, ami én vagyok, amit én gondolok. 3, 2, 1...

Kezdjem azzal, hogy apának lenni mekkora felelősség? Mert az. Aki nem így érzi, ne is olvasson tovább. Az apa nem egy szerep, hanem egy állapot. Onnantól kezdve, hogy megszületik a gyermeked, egy életen át tart. Mindenki másképp éli meg, ezért senki felett nem akarok pálcát törni!

Nekem nem csak gyerekkori duma volt, ha nagy leszek, akkor lesz x gyerekem. Azaz gyerekként az, persze. De ifjoncként mindig is a társam kerestem. Öröm, pofon, csalódás, minden volt. De mindig is vágytam arra, hogy családom legyen. Egyszer csak révbe értem, és eljött az idő, fiam született. A korai dolgokon nem mennék végig, olvassátok vissza. Ott voltam, voltunk és a korszülés, és minden probléma egyre közelebb és közelebb hozott Anitához és Balázshoz. Eszembe nem jutott, hogy kiszálljak. Olyan opció nálam nem létezett. Sodortak az események és már nem én voltam, hanem mi. Vártam, hogy újra és újra együtt legyünk. Korai időszakban ez nagyon előjött a sok kórházi mizéria miatt. 

Kezdetben a feladatom annyi volt, hogy ott voltam, velük, mellettük, és lássuk be, ez látszólag kicsi, könnyű feladat, de nagyon fontos is egyben. Nap mint nap mentünk látogatni Balázst. Nekem is szükségem volt rá. Sose gondoltam, hogy ez csak Anita feladata, még ha a nagyja rá is hárult.

Igyekeztem a fejlesztési lehetőségeknek utána menni, olvasgattam... Próbáltam megtalálni a feladatom, ami akkor nehéz volt. De Anita mindig biztatott, hogy jó, amit csinálok. Hányszor megkérdezzük magunktól, hogy jó-e amit csinálunk, jó szülők vagyunk-e? Ez mindig előjön. Nagy szerencsénk, hogy a szüleink is hamar felvették a ritmust, kezdetben néma támasszal, később tevékenyen besegítettek a mindennapokba.

Az évek során megértettem, eljutottam oda, hogy a feladat állandó, azaz nem léphetek ki akármikor. Pl: nem mehetek el csak úgy futni, ha kedvem tartja. Persze kellenek az ilyen helyzetek, nagyon is, de éppúgy kell ez Anitának is. Szóval, erős kompromisszumokat kell hozni. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak pokolian nehéz lesz. És igen, kell az, hogy törődjünk egymással is, magunkkal is... de ne a gyerekek kárára.

Most úgy tűnhet, mintha mi egy rózsaszín világban élnénk. Ki kell ábrándítsak mindenkit, hogy nem. Mi is veszekszünk, vannak konfliktusaink, de az évek alatt megtanultuk, hogy a vélt, vagy valós sérelmeken felülemelkedve és kiduzzogva magunkat, higgadtan és őszintén meg tudjuk egymással beszélni, amit meg kell. Nagyon jól működik.

Apának lenni egy fogyatékkal, vagy inkább más állapotban élő gyerek mellett is ugyanolyan öröm. Rengeteget tanultam Balázstól, az elfogadásról, a kitartásról, a kis örömökről... Pl: ismét tudok minden apróságnak őszintén örülni. Több idő kell, hogy megtaláljuk a hozzájuk vezető utat, de ha ez megy, akkor nem érzek különbséget. Az egzisztencia megteremtésén, fenntartásán túl is bőven vannak feladataink. A nehézségekben is a feladatot lássuk! És ez nem szerep, amit játszani kell, ezt a gyerekek is hamar leveszik. Ezt meg kell élni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.