Az okokat sosem fogjuk teljes mértékben megtudni. Valószínűleg egy fertőzés indította be a szülést. Ahogy egy kevésbé empatikus orvos mondta: "Így jártunk." És igaza volt.

Ráléptünk, vagy inkább sodródtunk egy olyan útra, amelyről fogalmunk sem volt, hogy hová vezet. Ha egyáltalán vezet valahová. Ilyenkor sokan megrémülnek, feladják, ami részben érthető, de számunkra nem volt kérdés, úsztunk az árral.

Anita kiütve feküdt, végre pihent. Én felmentem az intenzívre érdeklődni. Nem volt látogatási idő, de a főorvosnő beengedett. A száraz tényeket kő keményen közölte. Balázs 34 cm, 740 g, Csongor 32 cm 640 g. Mindkettejük tüdeje rendkívül fejletlen, és komoly fertőzést is mutat a vérkép. Amit tudnak, megtesznek, de készüljünk fel a legrosszabbra. Ha túl is élik, valószínűleg komoly idegrendszeri károsodást szenvednek. Anita megijedt, hogy sérült gyermekünk lehet, és ,hogy így mi is a gyerekek szempontjából a jobb. De hamar átlendült rajta, ha mennek előre, akkor mi is megyünk velük és pont. Nyilván ilyenkor egy orvos azt mondja, amit orvosként mondania kell, és ha még fájdalmas is, elvárom, hogy ne köntörfalazzon. Ellenben egy szülő hallása, vagy inkább felfogása, ilyenkor szelektív. Keresi a kapaszkodókat. Innentől kezdve jó darabig csak a jelenben éltünk, mert nem volt jövőnk. Nem volt holnap, csak az itt és most létezett.

Az intenzív osztályon igen szigorú látogatási rend volt, és komolyan vették a higiéniát is. Beléptünk, majd köpeny, maszk, lábzsák, kézfertőtlenítés, és mehettünk az inkubátorhoz. Szigorúan csak a sajátunkhoz! A teremben vagy 40 inkubátor volt, tele kis küzdő apróságokkal. Balázs és Csongor kezdetben HFO-nevű lélegeztetőn volt, ami annyit tesz, hogy a masina a piciny, fejletlen tüdejük miatt magas frekvencián, másodpercenként több apró kis adagban pumpálja a levegőt. Emiatt egész pici testük remegett. Aprócska, vékony kis manók, még a szemhéjuk sem nyílt ki. Rémisztő látvány volt, de szerencsére az orvosok azonnal ott voltak és elmagyarázták, hogy mi miért van. Anita benyúlt és óvatosan megérintette őket, mint egy gondos, aggódó anya. Én beszari módon attól féltem, hogy megfertőzöm őket, így nem nyúltam be. Örök életemre megbántam.

Balázs a 2. napon egy súlyos, 3-as fokú agyvérzést kapott, de nem billentette ki az egyensúlyból. Csongort újra kellett éleszteni. Az orvosok nem sok esélyt adtak nekik, és próbálták ezt megértetni velünk.  Persze, értjük, értjük, de mi szülők vagyunk. Máshogy működünk. Minden alkalmat megragadtunk, hogy velük lehessünk. Ott álltunk némán az inkubátorok felett és hittük, hogy erőt adunk nekik. 4. nap reggel Anita hív, hogy siessek, mert Csongor rosszul van. Ő is agyvérzést kapott. Délutáni látogatáskor még rosszabb volt a helyzet. Azt hiszem lélekben felkészültünk a legrosszabbra, de mégis valami csodában hittünk. Igen, ekkor értettem meg, hogy a csodában lehet hinni, de várni nem szabad. Megbeszéltük, hogy korán reggel én megyek be, és kértük, Anitát este ne költsék fel, ha bekövetkezne. Korán reggel kopogtattam az intenzíven és csak annyit tudtam kinyögni: - Csongor él? Kisvártatva jött egy fiatal doktornő és közölte, hogy sajnos mindent megtettek, de az sem volt elég. Nagyon fejletlen volt. Elment. Úgy, hogy még csak meg se érintettem...

Kisírt szemekkel ültünk a folyosón, mindkettőnknek fájt. Nehéz volt újra egyes számban beszélni. De már akkor elhatároztuk, hogy lesz még gyerekünk. Valami megmagyarázhatatlan lelki higgadtságot éreztem, nem volt külvilág csak Anita, Balázs és én, na meg a fájdalom. Ebből az állapotból még a boncmester beszólása sem tudott kibillenteni:  - "Javaslom várjunk néhány napot, mert kettőre a temetkezési vállalkozó már árengedményt is adhat." - Nézze, Balázs él, és nekem ennyi elég. Nem gondolok a holnapra. - Szerencsétlen. Egész életét halottak közt tölti, másban már nem tud gondolkodni.

De Balázs akkor is ott volt! Anita sebe begyulladt, ami a kórházi tartózkodást növelte. Szerencse a szerencsétlenségben, mert akkor influenza járvány miatt látogatási tilalmat rendeltek el, így én ugyan kinn rekedtem, de Anita tudta látogatni Balázst. Amikor kiengedték, Csongortól elbúcsúztunk, és a Mátrában szétszórtuk a hamvait. Aránylag könnyű, de fájdalmas volt az elengedés. Felfogtuk, hogy a 24 hét nagyon kevés, nem véletlen 40 hetes egy normál terhesség. Közben a látogatási tilalom még tartott, így minden este remegő kézzel nyúltunk a telefonhoz, hogy érdeklődjünk.  - Balázs állapota stabil, bla, bla, bla... Az volt a jó, ha nem volt hír.

Két hetes korában egy Botallo-érelzáró műtétre átszállították a Gyererk I.-re. Ekkor lefogyott 640 g-környékére. A műtétre azért volt szükség, mert egy ér nem záródott el, ami miatt a keringése gyenge volt. Ez volt az a pont számomra, ahol tudtam, ha ezen túl leszünk, akkor Balázs velünk marad. 45 perces lesz, mondta a professzor. Már több, mint 1 órája várunk, és semmi. Idegtépő várakozás. Ekkor hív egy régi barátom, Szalmási, hogy hallotta mi történt, és, hogy amint lehet, vigyük Dévény tornára, és Kriszta (ezer éve nem hallottam róla barát) is gondol ránk. Nem akarta megérteni, hogy itt még az életünkért küzdünk. Jól tette, de töretlen optimizmusával akkor, ott, nem tudtam mit kezdeni. Jöttek. Balázs jól bírta a műtétet. A késlekedés oka, hogy a vezeték alatt találtak egy körömnyi tályogot, amit kitisztítottak. És láss csodát, a vérképe már nem mutatott fertőzést és a keringése is helyreállt. Visszaszállítva a Baross utcára először egy elkülönítőbe tették. Ekkor a fiatal orvosnak volt egy elszólása: - "Anyuka, fagyassza le a tejét, mert Balázsnak jól fog jönni!" Már az orvos szerint is van jövőnk! Újra tudtunk nevetni!

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.