Megtörjük a csendet! Az egy éves hallgatás oka: a fene tudja. Egyszerűen nincs már mindenre energiánk. Én elkezdtem a Bárczin a gyógypedet, Anita meg egyre többet vállal az egyesület munkájából, a gyerekek meg nőnek, nőnek... 

A "csendháborítás" apropója egy olyan inspiráló élmény, ami a kezdetekkor a blogot is elindította. Ismét a hegyek közé vetettük magunkat egy nagyobb, szuper baráti társasággal. Az Alacsony Tátrában töltöttünk néhány napot. Nekem meghatározó, immáron 25 éves élményem, egy ifjúkori gerinctúra volt. És most ismét ott, családdal, gyerekekkel, barátokkal és a lényeg, hogy Balázs is velünk volt.

Egy szerdai nap útra keltünk, hogy a megbeszélt szálláson csatlakozzunk a már kinn lévő 3 baráti családhoz. Egy félreértés miatti gigaadag sült liba kifogott a társaságon, de így másnap plusz libasülttel a hátizsákokban vágtunk neki az aznapi könnyített pihenőnapnak. A társaság fele, ekkor már 3 túranapon és 2 elázáson volt túl. Magurkára mentünk fel, ami 1050 m-en egy bájos kis üdülőfalu, remek szállással étteremmel és a gyerekeknek szuper játszótérrel.

Másnap már egy erős nap várt ránk, cipekedő szülőkre és izgő-mozgó gyerekekre. Magurkától kb. 5 km-en 700 m szintemelkedést kellett letudni, hogy felérjünk a Durkova menedékházhoz. Balázs kissé kedve szegetten indult neki. Bár készült hetirend, amit már napok óta mutogattunk neki, de mindig visszatérő félelme volt, hogy mikor megyünk haza. Egyszerűen tudni akarta, hogy a dolgoknak lesz vége és egyszer csak otthon leszünk. Anita egy remek ötlettel kirakta a hátizsákomra a hetirendet. Néhányszor végig mutatva Balázs elfogadta és nekiiramodott a nem éppen mátrai terepnek. Felváltva, kézen fogva kísértük Balázst, Tibornak ezúton is nagy köszi a segítségért.

A lányok zokszó nélkül tepertek felfelé. A gyerekek áfonyától lila, maszatos szájjal, áfonyazombikként  ugráltak bokorról-bokorra. Janka is rákapott az áfonya szedésre, de finnyásságánál csak a kedvessége volt nagyobb, így folyamatosan nekünk adta. Édes pofa! Egy kis pihenő után a fenyőhatárnál már jól látható volt, hogy hová is kell felmennünk. Uh, volt még hátra...

A csoport két csapatra oszlott, a gyorslábúak elől mentek, mi a kicsikkel pedig hátul. Balázs a végén már fáradtan mozgott, mégis csak 1750 m-re mentünk fel. Amint Balázs is felért, hatalmasat sóhajtott. A gerincen ismét kitárult a világ és minden-mindennel hirtelen összhangba került. És nem csak Anita és én, hanem a barátaink és a gyerekek is itt vannak. Lehuppantunk, pihegtünk, hátradőltünk, hemperegtünk a fűben. Élveztük az életet! Borzasztó büszke voltam Balázsra és a lányokra.

A gerinc túloldalán, kissé lentebb, ott várt a Durkova ház. Valójában nem turistaház, a szlovákok utulnának nevezik, ami inkább menedékházat jelent. Mint megtudtuk, önkéntesek üzemeltetik.A matracokon a szállás 5 euro és volt sör, leves, tej... Szóval teljes hegyi luxus. A gyerekekkel hamar belaktuk. Itt Balázs néhány óráig nem találta a helyét. Nehéz időszak volt ez, állandóan sírva mondta: "autóval haza". Telefonnal se tudtuk lekötni, se wifi, mobil net, amivel a kedvenc elfoglaltságát, a Google Street view-n való bóklászást tudta volna abszolválni. Állandó ellenkezés, semmi se volt jó, hiába a napirendi kártyák. Szerencsénkre Edit telefonján néhány játék kedves hangja elvarázsolta Balázst és megtalálta benne a nyugalmát. Így már asztalhoz is tudtunk ülni és vacsorázni is lehetett. A többi gyerek közben hempergett a fűben, kártyázott... nagyon élvezték a kis házat.

Az alvással nem volt különösebb gond, Balázs is fáradtan huppant le. Másnap erős köd és szél fogadott és eső is bármikor jöhetett. Így úgy döntöttünk, hogy az eredetileg tervezett túra helyett ugyanazon az úton megyünk le. Balázs kissé nehézkesen indult neki, nagyon nem tetszett, hogy a nagy szélben alig kap levegőt. A lányok legnagyobb gondja pedig az volt, hogy lefújja a szél a kapucnijukat. Felértünk a gerincre, mely masszívan ködbe burkolózott. Kaptuk a pofánkba a szelet. Anitával összenéztünk. Igen. Erre vártunk! Ez kell nekünk.

A gerincen Balázs is belehúzott, a lányok pedig hamar levették, hogy mellettünk biztonságban vannak és valójában ezt a helyzetet is lehet élvezni. A gerinc túloldalán a törpefenyők között még kaptuk a szembeszelet, mire Janka hangosan nevetett. Azt játszotta, hogy csikizik a törpefenyők. Hamar beszálltam a játékba és Anita hátranézve szintén mosolyra fakadt. Apa és lánya a tejföl ködben és pofaszélben a karjukat magasba emelve vihognak, miközben a törpefenyők súrolják az oldalukat. Lehet ezt élvezni! Kissé lejebb már kiértünk a ködből/felhőből és helyenként a nap is kisütött. Balázs is már jobb kedvvel, céltudatosan jött le. Hosszú lejtmenet után Magurkán a megérdemelt ebéd és egy hatalmas játszóterezés várt ránk. A többiektől is elbúcsúztunk és mi is elindultunk haza. Olyan élményekkel, amiket ritkán élünk át, de tudjuk, hol keressük. Ezek a közös élmények kizökkentenek abból a helyzetből, amivel egy SNI-s gyermek nevelése jár. Úgyhogy a konklúzió, hogy merjünk élni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.