Sokat dilemmáztunk azon, hogy megírjuk-e történetünket. Végül úgy döntöttünk, hogy jobban megértessük apró lépéseink lényegét, írnunk kell arról, valójában honnan indultunk, és miken mentünk keresztül Balázzsal.  Zsepiket bekészíteni!

Terveztük, vártuk, és pikk-pakk összejött. Emiatt nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Amikor Anita felhívott, hogy most üljek le: - Ketten vannak! - lehűltem (Anita szerint annyit mondtam: "Ne bassz!"). Majd folyamatos, megmagyarázhatatlan melegséggel eltöltve, az egész világot a keblemre öleltem. Attól kezdve többes számot használtunk.

A terhesség sajnos nem volt zökkenőmentes. Anita többször a gyöngyösi kórházban kötött ki. Nagyon sokat feküdt, otthon is. Volt aggodalom bőven, de a babák szépen, töretlenül fejlődtek. Úgy a 4. hónap környékén a para is elmúlt, Anita is jobban viselte, egyre gömbölyödött a pocakja. Legnagyobb problémát már csak az jelentette, hol találunk olyan ikerbabakocsit, amely befér a liftbe. Ekkor még A és B babaként emlegettük Őket. "A" baba mindig előrébb járt, majd "B" baba behozta a lemaradást. Így mentünk előre.

Annyira sikerült megnyugodnunk, hogy Anita "elengedett" sítáborba oktatni. Amint kiértünk Táleba, vacsora környékén hívott. Vártam, mert aznap volt a kötelező kontroll.

- Kinyílt a méhszáj.  

Ez most mi? Összeugrott a gyomrom (ekkor még nem tudtam, hogy hónapokig így marad).

- Felküldenek Pestre.

Bárcsak már ott lennél, ahol tudnak is segíteni és nem a Taigetosz elmélettel jönnek! Ekkor még csak a 23. hétben jártunk. Megnyugodtam, amikor már Pestről hívtak, és Anitát is próbáltam nyugtatni. Hajnalban apám és apósom jött értem, és egyenesen Pestre, a Baross utcába mentünk. Anitát egy szülőszobába rakták, felemelt lábakkal kellett feküdnie... Vajúdásoktól hangos folyosón keresztül értem be hozzá. Anita annyi Mozartot életében nem hallgatott mint akkor, ott. Egyrészt nyugtatta, másrészt így kizárta a külvilágot. Amennyit csak lehetett vele voltam. Minden nap. Az 5. nap útközben ért a hívás: - Gyere, mert dönteni kell! - Nem, én nem akarok dönteni. Miről is? Ki vagyok én, hogy bármiről döntsek? De sajnos nem volt kérdés.  Gyakorlatilag beindult a szülés. Burok ugyan nem repedt, így a két opció: 1. Várunk, és hagyjuk természetes úton lefolyni, de szinte biztos, hogy egyik babát elveszítjük (ez a gyerekekre és az anyára nézve is kockázatos). 2. Azonnali császár és azonos esélyek (10% az orvosok szerint). Mondanom sem kell melyiket választottuk. Szombat volt. Szerencsénkre dr. Bőze Tamás volt az ügyeletes, aki hihetetlen empátiával és nyugalommal beszélt velünk. (Később Gréta és Janka is nála született, nem véletlenül!) Úgy indultam, hogy Anitát látogatom, majd hirtelen beöltözve ülök egy műtőben, mindenféle masinák és maszkos arcok társaságában. Anita borzasztóan félt. Ennyire kiszolgáltatottan még sosem láttam. Simogattam az arcát és próbáltam elterelni a figyelmét, felidézve a múlt nyári Mont Blanc túránkat. Valójában fel sem fogtam, mi történik, csak sodródtam egy borzasztóan nyomasztó érzéssel. "A" baba jött elsőnek, nevezzük nevén; Balázs. Nem sírt fel. Egy pillanatra megmutatták, iszonyú pici, csont és bőr gyermek. Ne mutogasd, vidd már a koraszülött intenzívre! Kérlek siess! - ez járt a fejemben. Jött "B" baba, Csongor. Ő felsírt - ebben minden benne volt...

folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.