Egy beszélgetést szeretnék elindítani érintett és nem érintett szülőkkel, ami az elfogadás témakörét járja körül.

Az alapgondolatot az indította el, hogy az elmúlt néhány hónapban számos, a sérült gyerekek nevelésével, majd az autizmussal kapcsolatos szülőtréningen, előadáson, mentálhigiéniás foglalkozáson, más szülőkkel történő beszélgetésen vettem/vettünk részt Koppánnyal.

Ezek során találkoztunk olyan szülőkkel, akik teljes nyíltsággal kezelik ezt a helyzetet, tőlük nagyon sokat lehet tanulni és erőt meríteni. De sajnos nem ez az általános.

Azt tapasztaljuk, hogy a hatékony cselekvés ott akad meg a szülők részéről, hogy nem tudják feldolgozni, hogy fogyatékossággal él a gyerekük. Erről az alapról nagyon nehéz továbblépni, azaz a gyerekeket megfelelően segíteni, taníttatni, és az érdekeiket képviselni, mert ez mégis csak a szülőkre hárul.

Ez pedig még azt a problémát is generálja, hogy a szülők nem tudnak közösen fellépni az igényeikkel az oktatás, fejlesztés hiányosságai miatt, mert inkább beletörődnek abba, hogy az van, ami van. Ne adj’ isten alá vetik magukat annak a szerepnek, ami őket hibáztatja a gyermekük beilleszkedési nehézségei miatt (!ez a legrosszabb forgatókönyv).

A másik oldalról közelítve ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a gyermekem furcsa viselkedését nem várhatom el, hogy megértsék a kívülállók, ha még nem találkoztak ilyennel és/vagy mi nem beszélünk róla.

Senki nem választja, hogy fogyatékos gyereke szülessen. Ez megtörténik. De ez egy merőben új élethelyzet nekünk, érintett szülőknek, ami helyzetre nemigen látunk mintát magunk körül, hogyan is kellene ehhez alkalmazkodni. Mi a feladat? Mit kellene gondolni önmagunkról, a gyermek fogyatékosságáról, kilátásairól? Hogyan helyezzük el magunkat most a szűkebb és tágabb környezetünkben. Mit fognak most gondolni rólunk és a gyerekről?

Úgy gondoltam elkezdem ezt a beszélgetést azzal, hogy írok magunkról, kiírom magamból, ami kavarog a fejemben ezzel a témával kapcsolatban. Ez egy szubjektív írás, rólunk szól, azzal a szándékkal, hogy más szülők is hozzáadják az ő tapasztalataikat. Mindenki más-más élethelyzetből jön, mások a tapasztalatai, nehézségei. Van, akit én nem értek, és van, aki engem nem ért és vannak kívülállók, akik egyikünket sem értenek. És szerencsére vannak kívülállók, akik segítenek bennünket.

Hiszem azt, hogy a társadalmi elfogadás csak akkor fog előre mozdulni a fogyatékossággal élő gyermekek (és családjaik) irányába, ha jelen vagyunk a társadalomban a gyerekeinkkel úgy, ahogy vannak, bárhol is legyünk. Azzal, hogy jelen vagyunk, beszélünk erről, lehetővé tesszük, hogy ismeretet, tapasztalatot szerezzenek mások, a környezetünk a gyermekünkről és a mi élethelyzetünkről. Ez a közös tapasztalás és megismerés vezethet az előítéletek leküzdéséhez és az elfogadáshoz.

A következő részben a kezdetekről fogok írni, arról, hogyan éltük meg Balázs születése után azt a tényt, hogy Balázson nem fog nyom nélkül maradni a korai születés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.