Ebben a bejegyzés sorozatban abból a szemszögből közelítem meg a kommunikáció jelentőségét, amit szülőként megéltünk, megélünk: hogyan tanítunk, nevelünk egy nem beszélő, autista gyereket. És az apropója, amiért ez kikívánkozik belőlem:

Ősszel, Balázs 7,5 évesen azt mondta életünkben először az ő halandzsanyelvén, hogy ANYA!

A Balázzsal való kommunikáción és azon, hogyan tanítsuk őt, nagyon sokat gondolkoztam mindig is. Rengeteget mentünk azért, hogy segítséget kapjunk a kommunikációban, de (amíg nem tudtuk, hogy autista) többnyire nem hittek Balázsban és olyan is volt, hogy nem volt elképzelés arról, hogy lehet őt segíteni. És olyan is, hogy én nem értettem meg, mit kellene tenni.

Bennem az itt leírt gondolatok keringtek folyton és azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Tehát most megosztom veletek a gondolataimat, hátha segít tisztábban látni.

Amikor még egészen kicsi a gyerek

Így három gyerek után is próbálom megfejteni az önbizalmat ebben a bűvös és csodálatra méltó mondatban: egy idő után „az anya meg tudja mondani a gyerek sírásából, hogy mi a baja.” Hát … Bizonyos értelemben megáll, de szerintem nem egymagában. Ha van egy napi rutinunk (úgy nagyjából), akkor igen, tudom:

Ha 12 körül szoktunk ebédelni és 11.43-kor sír, akkor valószínűleg éhes.

Ha 15 körül szoktunk délután aludni, és 14-30-kor sír, valószínűleg álmos.

Ha 13.30-kor sír, inkább keresek a memóriámban – ja, megevett egy kis kekszet ebéd után, akkor valószínűleg szomjas. De lehet, hogy csak tisztába kéne tenni. stb.

Kétféle sírást azért meg tudok különböztetni én is: kis baj van, vagy nagy baj van. Ez azért élesen elválik. És egy-két hangszínt is: nyafogás vagy tényleg kellene valamit tennem. De: Ha nagyiék vigyáztak a gyerekre és nem beszéltük meg mi volt aznap, akkor már fogalmam sem lesz miért sír fél óra múlva és elkezdem végigzongorázni: éhes, szomjas, fáradt, tisztába kéne tenni, stb.

Minden mondatban volt egy közös: a feltételezem, gondolom, de nem tudom meg pontosan, csak utólag. És ebben az életkorban még alig vannak szükségletei a későbbiekhez képest…

Ahogy nőnek viszont egyre többet szeretnének

Egyre árnyaltabb az elképzelésük arról mire van szükségük, mihez lenne kedvük, mit nem szeretnének. Balázs már 3 éves. Továbbra sem beszél. Nem baj, megnyugtatom magam, azért megérteti magát: odahúzza a kezem vagy odamegy ahhoz, amit kér; idehozza a cipőjét, hogy sétálni menne stb. Majd csak elindul a beszéd is.

Igen ám, de ezek mind közeli dolgok.

De hogy fogja elmutogatni, hogy nem akarok ma játszótérre menni, hanem nagyiékhoz mennék? Vagy anya, miért kanyarodsz itt el (a piac felé), mikor a játszótér egyenesen van?

Ráadásul ezek csak a gyerek és miköztünk történnek.

Hogy fogja elmutogatni az oviban, hogy megéheztem? telefonért cserébe eszek rendeset? mi lesz a program?

Jönnek a konfliktusok, kiborulások.

Egy „rutinos segítség” bejelenti: eljött a dackorszak ideje… és ezzel elnapoltuk a gyerek esszenciális problémájának megoldását legalább 1 évre: nem adtunk a kezébe semmilyen kommunikációs eszközt ahhoz, hogy „elmondja”, kifejezze, mit szeretne, mi a baja ténylegesen!

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Hát még az óvó néni …

Még csak 3 éves, alig van szükséglete a későbbiekhez képest…

Autista gyereket nevelő szülőként tudnunk kell: Az autista gyerek nem azért „dühöng”, „veti le magát a földre”, mert autista, hanem mert nem tudja kifejezni magát. Ez egy kommunikációs jelzés a környezete felé: valami nem jó, nem úgy gondoltam, nekem is van elképzelésem a dolgok menetéről, stb.

Alternatív és Augmentatív Kommunikációs eszközök (AAK)

Az alternatív és augmentatív kommunikációs eszközök alapvető segítséget biztosítnak ahhoz, hogy egy nem beszélő, vagy beszélő, de ténylegesen nem kommunikáló gyerek kifejezze magát. Ezt be kell vezetni. Sokat kell gyakorolni. Meg kell tanulni. Szakemberrel.

A tanulás elején nem tudjuk, meddig jutunk el, de a sok gyakorlásnak biztosan meg lesz az eredménye.

Sok ok miatt hátrálhatunk ki az alternatív kommunikáció tanulásából, ha nincs kellő segítségünk. Mielőtt feladnánk, érdemes átgondolni több oldalról, hol akadhattunk el, egyáltalán miért nem vágunk bele.

Nem tetszik neki a képes kommunikáció: letépi a napirendet, eldobálja a PECS-et

• Lépésről lépésre lett bevezetve, hozzáértő szakemberrel? Egyáltalán képes kommunikációra van szüksége, vagy tárgyas jobb lenne? Vagy nem beszél, de olvasni tud? stb…

A képek hátráltatják, hogy majd meg akarjon szólalni

• Miért is? Ha mindent elmutogat, és ezzel megelégszünk szülőként, akkor miért lenne a továbbiakban motiváltabb arra, hogy megszólaljon?
• Nem a motiváció hiánya miatt nem szólalnak meg, hanem mert nem értik a kommunikáció lényegét! Nem értik, hogy egy szó, amit mondunk, annak jelentése van, azzal közlünk valamit. Ebben erősítik meg a képek: amikor ezt mondom, akkor erre gondolok.
• Az AAK-s eszközök a tapasztalatok szerint pont, hogy elősegítik a beszéd indítását! Nálunk egyértelműen.

A gyerekem érti mit mondok, nincs szükségünk ilyen eszközökre

• Ne csak magunkra gondoljunk! És ő hogy mondja el nekünk, azt, amit ő mondana el, ha tudná? Vajon ő nem szeretne nekünk idővel többet mondani, mint amit közvetlenül el tud mutogatni?

Tudom, hogy mit szeretne, megmutatja

• Hogy mutatja meg azt, ami nincs ott, vagy nem lehet egyszerűen megmutatni? Hogy fogja nekünk elmondani: pl.: mi történt ma az iskolában?
• Hogy fog kiállni magáért, amikor nem vagyunk mellette: hogy érteti meg magát és hogy értik meg mások őt, ha nem vértezzük fel a kommunikációnak a saját maga mércéjével mérhető legteljesebb eszköztárával?

Folytatás következik!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.