4 éves volt Balázs, amikor Réka - a fejlesztőnk a Gézengúz Alapítványnál - mondta, hogy hasznos lenne Balázsnak a képes kommunikáció. Eleinte hallani sem akartam róla. Csak ez volt a fejemben nagyon sokáig: Nem akarom. Miért nem? Hát, mert…. Pedig valójában csak meg kellett volna érteni, hogy miről szól ez. De nem tudtam elképzelni és fáradt is voltam minden útkereséshez. Gondoltam fog az menni magától is, mert néha mond valamit, habár mostanában elhagyta ezeket a mondanivalókat…

A későbbi években folyamatosan a fejemben visszahangoztak Réka szavai: keressük fel az Autizmus Alapítványt Balázs autisztikus dolgai miatt és próbáljuk ki a képes kommunikációt. Az autizmusról hallani sem akartam, mert amennyit tudtam az autizmusról, az túl sok volt, azok után, amin addig végigmentünk. Meg is nyugtattam magam, hogy attól még, hogy autisztikus, nem autista. Utólag tudom ez nincs így. Valaki vagy autista, vagy nem.

Egy konkrét gyakorlati oka is volt azonban, hogy nem léptem: Balázs egész addigi életében egyetlen egy képet sem nézett meg, amit mutattam neki. Minden repült, azonnal. Nagyon nehéz volt visszajelzést kapni arról, hogy ő egyáltalán látja-e a képeket, ami a rossz látása miatt gyanús volt. Most már tudom, hogy képek nélkül is lehet tanulni kommunikálni - tárgyakkal, gesztusokkal…

Ahogy nő, egyre több a konfliktus - ez nem „dackorszak”, hanem kommunikációs nehézség

Telt az idő és Gréta születése után néhány hónappal egyre gyakrabban derült ki, főleg az utcán, hogy Balázzsal nem értjük egymást. Ha jobbra megyek, ő balra megy, ha balra megyek, ő jobbra betámaszt, sarkon fordul… Mindig mást akar. Egyre sűrűsödtek a konfliktus helyzetek. Ekkor jött a felismerés: ez nem „dackorszak”, hanem kommunikációs nehézség. Majd belém hasított a kérdés:

Mi lesz így, ha felnő és nem egy kisgyerek akaratával kell megbirkóznom, hanem egy nálam magasabb és erősebb fiataléval?

Nyilván nem tehetem többé erővel menetirányba… hogy a huzavona kínos és bosszantó oldalát ne is említsem. Volt, aki segítségképp azt javasolta, hogy például ne vigyem magammal a boltba. Na nem! Nem hagyjuk otthon Balázst azért, mert nem találjuk vele a közös nyelvet. Mi azt szeretnénk, ha megértenénk egymást és együtt lennénk.

Elkezdtük tanulni a közös „nyelvet” – kommunikáció képekkel

Beért Réka tanácsa, elkezdtünk Balázzsal képekkel dolgozni. Ennek egyik előzménye az volt, hogy Balázs kapott egy csomó memória kártyát 5 évesen, amivel elkezdett önállóan játszani. Tudtuk végre: megnézi és érti a képeket! A másik előzménye az volt, hogy nagyon untam, hogy nem lehet vele a piacra menni, mert a játszótér fele elhúz. Az első képek ezek voltak: piac és játszótér. Egy villámcsapásra bejött Balázsnak, ahogy előre jeleztem képpel, hogy mi fog történni - most piac és utána játszótér. Tényleg hihetetlen volt, hogy ennyire egyszerű és mennyit küzdöttünk korábban feleslegesen.

Először tehát a mobil napirendet kezdtük el használni, aminek a bevezetését és használatát Koppány már megírta. Ez eleinte egy önálló és hosszú kísérletezés volt, de megérte. Gyártottam a fényképeket, majd kidobtam; beraktam egy fényképalbumba, majd megszüntettem az albumot és visszatértem a fotók egyesével történő használatához…

Az volt a kulcs, hogy Balázs fejével gondolkodjak, amikor egy képet készítek. Pl. ha a piacra megyünk, ne a zöldségeket fotózzam neki, mert azt sem tudja mi az, hanem a piaci pékség bejáratát, mert az érdekesebb neki. És nem vált be, hogy több kép volt egy oldalon, mert akkor már nem értette mit akarok. Egy cél, egy kép. Következő cél, következő kép. És van, hogy nem a célpont a gond, hanem, hogy éhes, melege van …

Majd egy év telt így el, és egyre nyilvánvalóbb volt, hogy egyedül nem megy, szükség van szakember segítségére. Ekkor még nem volt diagnózisunk. Az derült ki számomra, akárhogy kerestük, ha nem autista a gyerek, csak értelmi sérült, akkor teljesen furcsán tekintenek rám, hogy mit akarok a kommunikáció tanításával. Illetve egy helyen végre fogadtak ezzel az igénnyel, de ott meg nem láttak fantáziát Balázsban…

Így történt, hogy az autizmus szervezetei felé fordultam. Itt pedig az volt a nehézség, hogy nincs autizmus diagnózisa…

Diagnózisra nem is vágytam csak segítségre a kommunikációban (továbbra is meg voltam róla győződve, hogy az előtörténetünk alapján csak véletlenek egybejátszása, hogy működnek nekünk az autizmus módszerei).

Találtunk segítséget – Vadaskert és PECS, illetve Bárczi

Egy barátunk segítségével a Nemzetközi Cseperedő Alapítványon keresztül eljutottunk a Vadaskertbe Solt Annához, akiről annyit tudtunk, hogy PECS-et (Picture Exchange Communication System) tanít.

Már megint ezzel a PECS-el jönnek. Nem értettem még mindig mi az és mire jó, de ha mindig ezzel jönnek, akkor kezdjük el. Mai napig nagyon hálás vagyok a Vadaskertben Prekopp Csilla és Solt Anna nyitottságáért. Nem tettek fel keresztkérdéseket, elég volt, hogy működnek az alapok és a szándék, ezért úgy gondolták vágjunk bele Balázzsal a PECS tanulásába, annak ellenére, hogy nem volt diagnózisunk. A mai napig tanuljuk Annával a PECS-et és a napirend használatát és sok minden mást is.

A gyakorlatból az első alkalommal megértettem mire jó a PECS. Már az első találkozások során kiejtette Balázs az első szavait az ő halandzsanyelvén: kifli és ipad. Bővebben erről a következő részben fogok írni.

Ezzel párhuzamosan egy másik barátunk segítségével eljutottunk a Bárczira, Galgóczy Annáékhoz, akiknek kifejezetten az értelmi sérültek kommunikációja a szakterületük. Erről is volt már szó egy másik bejegyzésben, ezért itt csak két dolgot jegyeznék meg. Az egyik, hogy kiderült Balázs autista. A másik, hogy ott jelezték nekünk, hogy kezdjük el tanítani Balázsnak a gesztuskommunikációt is. Ez is bevált nekünk.

Folytatás következik…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.