Amikor először megláttam barátainknál úgy éreztem nekünk is kell egy iPad. Kézzel tapicskol a gyerek rajta azt, ami ő szeretne, amit ő választ. Aztán vettünk egyet. És a megérzésem nem csalt, ez a dolog működik, önálló lehet vele a gyerek. Érezheti azt, amit az egészséges társai, ő irányítja az eseményeket. Ettől megjön az önbizalma és egyből motivált is lesz a tanulásban. De ne menjünk előre.

Először is kell hozzá egy gyermek, aki állandóan nő, gyarapszik, nehezedik. Némi erős hát, vagy mifene (már ha háton cipeled) és egy gyerekhordozó céleszköz. Az első kettő mondhatni adottság, most részletezzük inkább a gyerekhordozókat.

Apa teljesítménytúrázik, és rendez. Néha anya is teljesítménytúrázik. Én is és a húgaim is, a túrázásba nőttünk bele. Imádtam, amikor még kendőben, vagy a háti hordozóban fejemet hátrahajtva néztem a hatalmas fákat, a beszűrődő napfényt, a fényjátékot. Éreztem a szellőt és hangosan nevettem. Még ma is imádom, csak apa már nem tud cipelni, így saját lábamon kell mennem. Először nehezen ment, de már egyre ügyesebb vagyok, és csak megyek, csak megyek, mindig csak előre. Imádom a behajló bokrok és fák leveleinek érintését, még ha néha tüskések is. Az egész túrázás a szüleim szerint felér egy fejlesztéssel. Szerintem is.

A schneebergi túra, Balázs teljesítménye, nem volt előzmények nélküli. Mondhatni, előre, tervszerűen készültünk rá. Másképp nem is ment volna. A mi főpróbánk, a már régóta tervezett ágasvári túra volt.

Őrségi nyaralásunk előtt, komoly fejtörést okozott, hogy hogyan tudunk majd 3 gyerekkel mi is részt venni a bicajtúrákon. Vázolom a dilemmát. Balázs nehéz, és már nagy, hogy kerékpáros ülésbe tegyük, egyedül meg még csak most próbálgatjuk a bicajozást, egy háromkerekűvel tologatva. Janka még 4 hónapos, nem ül, ergo nem lehet ülésbe betenni. Gréta meg... na szóval a kis eleven, kérdés, meddig marad a fenekén.